HTML

Figyellek

Én meg a világ, ahogy én látom, érzékelem és ahogy engem látnak érzékelnek mások

Friss topikok

Linkblog

Senkiföldje

2009.04.18. 09:21 Önző Én

 

 Amikor pakolni kezdtem, Tamás nem vette észre, hogy gyakorlatilag csomagolok. Jobban szerettem volna, ha észreveszi, de miután szemmel láthatólag éppen zavartalanul belekezdett kis koraesti szertartásaiba, - már kezében az a bizonyos vászonszatyor, amivel a sarki kínai vegyesboltból minden nap munka után hazahozza a két sörét - kénytelen voltam szólni.
 
-Én most csomagolok. Megyek anyámhoz. 
 
Megtorpant, kezében a sörhordó vászonszatyor is félbehagyta a lendületet, és csalódottan megmerevedett a levegőben.
 
-Mi?
 
Terveimmel (higgadtan) ellentétben ismét felemeltem a hangom, mint az utóbbi időben szinte minden alkalommal, amikor szóba álltunk egymással.
 
- De hát tegnap mondtam, hogy elhagylak. (hangom már visszacsúszott a normális szintre, sőt, talán a szomorúságtól kissé lejjebbre is) Te pedig ma úgy jöttél haza, úgy köszöntél rám, úgy indultál a sörödért, minta semmi nem történt volna. Nem megy tovább ez az „úgy csinálok, mintha semmi baj nem lenne” taktika. Illetve – tettem hozzá egyre kásásabb hangon - valójában még csak azt sem hiszem, hogy a taktikázáshoz vennéd magadnak a fáradtságot, inkább csak a kényelmed miatt.
 
Közben pakoltam az ágyra: bugyi, hálóing, egy – két felső, egy szoknya, meg a festékeim, testápolóim, mittudomén, nem fogott az agyam rendesen, sosem hagytam még el a férjem, akivel lassan 30 éve élek együtt.  Tamás szó nélkül kivonult a szobából, átment a másikba és leült. Ahogy pakolás közben jöttem-mentem a szoba-fürdőszoba-konyha tengelyében, időnként rápillantottam, de nem csinált semmit, csak ült. Külső szemlélő azt gondolhatta volna, hogy erősen töpreng, eleinte ilyenkor én is azt hittem, meg olyanokat, hogy meg van rendülve, de ma  már nem gondolom ezt. Ettől függetlenül - magamnak is alig akartam beismerni, de - a sokéves tapasztalat ellenére mégiscsak azt vártam, hogy tegyen vagy mondjon valami olyat, amitől maradhatok. Pedig már nagyon elszántam magam. A harminc év alatt, most először. Előző nap megint veszekedtünk, megint hülyeségen, de már többször elmondtam a férjemnek, hogy miért tör ki belőlem a sírás, és düh látszólag triviális, vagy, ha úgy tetszik pitiáner dolgok miatt. ( így szokott lenni: balhé után sírok, majd lemegyek a kínaihoz, veszek egy Unicumot, leülök Tamás mellé, rágyújtok, és újra és újra elmondom: csupa közhely, tudom, de boldogtalannak és elhanyagoltnak érzem magam, jön a klímax is, iszonyú sokat dolgozom, gyakorlatilag pihenés nélkül, segítened kéne kicsit, kivételesen neked kéne segítened, egy kicsit figyelni rám, néha elvinni valahova, akárcsak egy kávéra, sétára mondjuk a Várba, vagy mit tudom én. Arról már egy ideje nem beszélek, hogy úgy két éve külön alszunk és azóta szinte meg sem ölel.)  
Aznap munkából buszoztam hazafelé, hajnali fél négykor keltem, délben végeztem, fáradt és törődött voltam, meg persze szomorú. Amikor a busz beállt a zuglói megállóba, ahol anyám lakik, hirtelen leszálltam. Sosem megyek úgy, hogy nem szólok előre, most is hívtam hát a mobilon. A hangom megijesztette, annyira, hogy elém jött, a ház kerti bejárójánál futottunk össze. Azt hittem rosszul vagy – mondta, és a szeme aggódva pásztázott. A látvány valószínűleg nem nyugtatta meg, tudom, hogy szarul nézek ki egy ideje. A szemem meg nagyon szomorú – ezt hetek óta konstatálom, valahányszor tükörbe nézek. De ez rajtam kívül eddig senkinek sem tűnt fel. Tamásnak sem. Vagy igen, csak nem akarta észrevenni. De nem tudom, hogy így van-e, ez is bántóan közhelyes, de nem ismerem a férjemet. Illetve ismerem, hogy nem ismerem. Szóval TUDOM, hogy fogalmam sincs, mi játszódik benne, azt valahogy még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy annyira érzéketlen, mint amilyennek az utóbbi időben látszik.
Anyám behozta a kávét, én még keringtem kicsit, mielőtt belekezdtem, anyámat sem ismerem, és egy újabb negatív reakciótól – biztosan éreztem – összeroppannék. És, ha már muszáj roppanni, az jó lenne, ha nem anyámnál következne be, végülis nyolcvan éves. 
Amikor végül kiböktem, hogy mi lenne, ha jönnék egy pár napra, azt mondta, sejtette, hogy baj van. Egy anya az ilyen – tette hozzá, meg azt is, hogy nem akart faggatózni.
Mostanában nincs nagy rutinom benne, hogy magamról beszéljek, de valahogy csak elmondtam, hogy mi a helyzet. (illetve azt nem, hiszen magam sem tudom, hogy mi a helyzet, egyetlen dolgot tudtam csak: nem tudok otthon maradni.) Persze, hogy jöhetsz, mondta az anyám, én pedig örültem, hogy nem tette hozzá ismét, egy anya az ilyen. Jeleztem, még nem biztos… hátha. De magam sem nagyon hittem. Bármikor jöhetsz, mondta még búcsúzóul az anyám, ha arról van szó éjszaka is, úgysem nagyon alszom.
Hét óra volt csak, amikor már készen voltam a csomagolással, néztem a pakkot és saccolgattam, hogy hány napra is pakolhattam, miután a tudatom nem nagyon működött, próbáltam az ösztönös cselekedeteimből valami információhoz jutni, legalább magamról. A pakk olyan kis hirtelen összedobott cuccot mutatott, lehetett két nap, de akár hetekig is ki lehet húzni vele, anyámnál is van melegvíz, mosógép. Tamás már az erkélyen ült, dohányzott. Ezek szerint most mind a ketten feladtuk a leszokást, már itthon is. Leültem én is, rágyújtottam én is.
 
-Biztosan el akarsz menni? –kérdezte Tamás. Oldalra pillantva úgy láttam, hogy kicsit azért meg van rendülve. De biztos nem voltam benne.
 
- Az, hogy „akarsz” nem jó szó. Itt van mindenem, anyámnál nincs külön szoba.
 
- Hát akkor ne menj – így Tamás, azzal a maga egyszerű világával, ami hajdanán többnyire megnyugtatott, mostanában azonban inkább felzaklat és elszomorít. Amikor megnyugtatott, akkor még szeretett, és úgy minden egész más. Bizonyítékom persze nincs arra, hogy most nem szeret - a maga módján - talán csak az a hideg fuvallat a tarkóm tájékán, a közömbösségnek az a savanyú szaga a levegőben, az érdektelenségnek az a bántóan sötétszürke színe a falakra vetülve…..ha csak ezek nem. Miközben ezeket gondoltam, utoljára megpróbálkoztam a szavakkal.
 
- Igazán reméltem, hogy nem kell mennem. Arra gondoltam, hogy miután tegnap sírva közöltem veled, hogy elhagylak, hátha csak annyira kizökkentettelek, hogy ma valahogy máshogy gyere haza. Te azonban úgy jöttél (megint!) mintha semmi nem történt volna. De ezt ugyebár már mondtam.
 
 
Ránéztem, továbbra is a kissé megrendült arc, de semmi egyéb.
 
-          A hűtlenség szerintem legsúlyosabb formáját követted el: cserbenhagytál. Nem tudok mást tenni, mennem kell.  
 
Becsuktam az ajtót.
 
Két hét múlva hazamentem. Értem jött. Időnként tényleg ilyen egyszerű.

Szólj hozzá!

Olyan ez, mint a buszmegálló...nem szeretek visszafelé menni

2007.11.05. 15:17 Önző Én

Újabb kérdések a bölcs magamhoz; lehet-e szeretni őt fájdalom nélkül? Na???

A lehetséges válasz (a bölcs magamtól) : igen. Persze máshogy. Már majdnem azt írtam, hogy más minőségben, de ez nem jó, még az is lehet, hogy ez a "minőség" bizonyos szempontból jobb. Nem "terheli" fizikai kívánalom és az ezzel adódó kellemetlen járulékok, úgymint féltékenység meg ilyenek.

De ne akard már megint becsapni magad, a fizikai kívánalom  még korántsem a múlté, úgyhogy ezzel nagyon óvatosan kell bánni, ott hamvadozik a parázs, úgyhogy ne közelítsünk a szikrákkal!!!

Óvatos voltam, (vállveregetés) találkoztunk, ittunk kávét, meg konyakot, néztem őt (magamban: ki is vagy te valójában? a szerelmem? a gyilkosom? azok a szép, sötét szemek amik úgy tudtak rámnézni, ahogy senki másé, és amikben kemény fények villantak, amikor a száj, mint egy ostorcsapás kimondta a "nem"-eket...  )    és miközben néztem, belül meleg volt, de öröm afelett is, hogy éreztem: megszűnt a hatalma felettem.

Szerdán elmegyünk kiállítást nézni. Annyira boldog lennék, ha sikerülne, ha nem kellene elveszejteni a barátságunkat. Én ezt az embert nagyon szeretem, úgy is, hogy ledörzsöltem a bőrömről, az érzékeimről, hogy addig fojtogattam a birtoklási vágyamat, míg  kiguvadt szemekkel, ájultan össze nem esett. A szegény kis birtoklási vágyamban azért még pislákol az élet, úgyhogy emiatt is résen kell lennem. 

És már egyáltalán nem akarok foglalkozni azzal, hogy mi történt az elmúlt hónapokban, de valójában már azzal sem igazán, hogy az azt megelőző kilenc évben hogy szerettük egymást. Olyan ez, mint a buszmegálló, ha jóval többet is kell gyalogolnom, nem szeretek visszafelé menni.

Írt a Dani, készülődik a születésnapi bulim.

A rádióban meg felhívott M.V. európai parlamenti képviselőasszony, szokott hallgatni, kérdezte, dolgoznék-e neki, mondtam, hogy ezt így nem tudom, de szívesen beszélek vele, úgyhogy pénteken találkozunk a Parlamenti kávézóban...... hehe. Ott is voltam Józseffel. Ott a nyomunk, mint két helyes meztelen csigának mindenfelé a városban.

 

 

 

  

Szólj hozzá!

A gyengeség luxusa és az erő

2007.11.03. 16:03 Önző Én

"Te olyan erős vagy" - ezt ő mondta, amikor még nyíltan és szó szerint szemérmetlenül elépakoltam a szenvedésemet, és én már ismertem ezt, ez nem más, mint a felelősség totális áthárítása, te erős vagy, viseld hát el, nekem elég a magam baja. Tényleg erős vagyok, de egy ilyen fene erős lénynek is nagyon jól esne időnként, ha más vállalná ezt a szerepet és hagyná, hogy amikor épp elgyengül, kicsit nekidőlhessen.  De mindegy, most nem a más-ról van szó, hanem rólam, illetve az én erőmről, egészen pontosan az lelki erő "anatómiájáról".  

Az elmúlt hónapok történései és a jelenlegi állapotom alapján megerősödött bennem az a - saját tapasztalaton alapuló - meggyőződés, hogy az erő lényege a gyengeség luxusa. Ahogy a bátorságé a gyávaság luxusa. Vagyis, ha az ember erős, vagy mondjuk úgy: stabil, akkor megengedheti magának, hogy - akár látványosan - gyenge, esendő, szenvedő legyen. Tudhatja ugyanis, bízhat magában (az erejében) hogy úgyis talpra áll majd, mint egy keljfeljancsi. És nem kell sem magának, sem a külvilágnak mutatni, bizonygatni az erejét.

Ha az embernek vannak érzései, hajlamos szeretni, befogadni, ráadásul nem is akármilyen intenzitással, akkor persze pokoli sérülékeny. Gyerekkoromban még nem én választottam, hogy akarom-e magam kitenni efféle edzéseknek, de a kis belső kemény magom (mint a keljfeljancsi alján az a kis mágnes)    kétség kívül akkortájt erősödött meg, mondanám, hogy hála a szüleimnek, de ez azért túlzás lenne... hálát érezni egy szeretethiányos gyerek- és borzasztó kamaszkorért. Noha a szeretet vágya és az ennek hiánya, - vagy megvonása - következtében mind mai napig rendkívül kiszolgáltatott állapotba kerülhetek, de tisztában vagyok azzal az alapigazsággal, vagy, ha úgy tetszik közhellyel, hogy valamit valamiért, vagy éppen, hogy csak attól lehet elvenni, akinek van.   Nos igen. És amim van, vagy akár amim volt,  az az enyém és gazdagít.  Soha nem fogok félni szeretni, kockáztatni, mert az azt jelentené, hogy már nem élek. Hát valahogy így.

Az erőmben az érzelmi nagyvonalúság luxusa is benne van. Éntőlem nagyon sokat el lehet venni, akkor is marad. Úgyhogy tudok adni önként is. Amint egy kicsit is jobban vagyok, vagyis a fájdalom, illetve az ellene való védekezés nem foglalja le az agyamat és szinte minden érzékemet, érzelmi előterembe kerül a másik. Akit valaha szerettem, azt mindig szeretni fogom. Ez nem jelent törvényszerűen szoros, vagy akár csak félszoros kapcsolatot, sőt működik kapcsolat nélkül is. Ahogy a helyzetból adódik.

Beszéltünk telefonon. Örültem és örült. Ennyi elég is. 

 

 

Szólj hozzá!

Hála az íróknak.....

2007.11.02. 20:11 Önző Én

Némi túlzással most az életemet köszönhetem az íróknak. ( Valójában ami az irodalomnak az egész éltemben betöltött szerepét illeti, az egészen elképesztő hatású, kora gyerekkortól őrzök olyan olvasás-emlékeket, amik szerintem alapjaiban határozták meg a  jellememet. Vagy legalábbis segítették, irányították a kialakulást....)  

Most meg tényleg életmentés volt. Rengeteget olvasok, mióta a lelkemre szakadt az ég, mondják, hogy ez szerencse, vannak sokan, akik ilyen zaklatott állapotban képtelenek elmerülni egy könyvben, szerencse, hogy én folyamatosan "gyakorlom" ezt az elmerülést, vagyis kisebb nagyobb szünetektől eltekintve mindig olvasok könyvet. 

Azért ez most vicces volt: Herriott könyvet olvasok éppen, ő az a brit állatorvos (a név, James Herriott  egyébként írói álnév) aki írónak is remek, a történetei a múlt század első felében játszódnak a skót felföldön, üde, derűs, ember- és állatszerető sztorik, na, pont ilyen kell most nekem. Erre egyszercsak az egyik oldal alján a képembe csapódik egy üzenet. Merthogy noha fájdalmasan materialista vagyok, és nem hiszek semmiféle sorsszerűségben, meg égi- vagy mittudomén milyen jelekben, de azért egy történet végén, amely történet szól borjúelletésről, meg morcos ( de emberi ) skót farmerekről és egy kukk sincs benne  - legalábbis ebben a fejezetben - szerelemről, nos mégis a következő mondat ugrik a szemem elé: "...de aztán rájöttem, hogy ha egyszer elkerülhetetlenné vált a györtelmes szakítás, akkor teljesnek kell lennie".    

Herriott amúgy már nem él, '95-ben meghalt ( így sajnos több könyvet sem ír) de azért köszönöm. A könyvet is, meg az üzenetet. Vettem.

Ma találkoztam Róberttel a Puskin kávézóban, néz rám a fekete lány, a felszolgáló, aki már ismerősként üdvözöl, biztos leveszi, hogy már nem azzal járok oda, akivel hajdanvolt igen sűrűn.... a múlt héten egyébként Artúrral üldögéltem szintén a Puskinban. Hülye dolog ez, de minden alkalommal, amikor bejött valaki az ajtón, odakaptam a fejem. Egyébként moziba akartunk menni (Róberttel) de nem értem volna fel dolgozni, mert a Cirkóban kinézett dán film túl későn kezdődött. Úgy néz ki, lesz munkája, azt mondta, hogy valszeg rugalmas munkaidővel, ez jó lenne, mert nekem most nagyon jó, hogy ővele tudok beszélgetni, meg moziba menni. Ma például elmondtam neki, hogy azért, ha jobban vagyok is, a gondolataim szerintem 70 %-át még mindig lefoglalja József, főleg amikor olyan védtelen az agyam, (se egy filmmel, se egy könyvvel, vagy épp  a munkával nem béklyózom a gondolatokat) legfőképp ébredés után, akkor olyan, mint egy szabályos támadás. Meg azt is elmeséltem neki, hogy miután valahogy összevakartam magam az elválás utáni traumás vagy öt hónap után, és valahogy feldolgoztam lelkileg meg agyilag is, ami történt, most egyszercsak hirtelen,  dermesztő flesch-ek jönnek a kapcsolat elejéről. Ettől aztán iszonyatosan megijedtem: szent ég! Az egész kilenc évet így ki kell szenvedjem magamból???     

Aztán meg hamarosan itt a születésnapom....  hurrá.

 

Szólj hozzá!

amikor történnek velem a dolgok, mostanában már visszatalál a testembe a lelkem

2007.10.29. 12:54 Önző Én

A volt lakóm (aki egyébként csak a szívemből költözött ki, a fejemben még nem járt le a bérlet, ajajj! de erről később... ) szóval éjszaka meglátogatott. Magyarul vele álmodtam. hajnali öt óra tájban felébredve azonban már nem gyomorgörcsöm volt tőle, hanem konkrétan vigyorogtam. Mégpedig azon, hogy milyen vicces, ahogy egy ilyen álomban esszenciálisan tud megjelenítődni egy probléma lényege. Nos, az álmomban volt lakómmal intim helyzetben voltunk, jó, ne fimonkodjunk; szóval szerelmeskedtünk, de a dolog meglehetősen groteszkké vált, ugyanis bizonyos ténykedéseimre elhúzódott és azt mondta: ezt ne. Mert ez veszélyes. Fél. Mindezt igen egyszerű "ténykedésekre", az egyikre konkrétan emlékszem az álomból, a karját akartam megcsókolni, mire jött az ezt ne.  

Szóval az agyam, igen, ott még ül stabilan, ez az álom is elgondolkoztatott, bár ezek a gondolatok, hogy úgy mondjam nem visznek előre. Rém jó szó ez a rágódom rajta, mert tényleg olyan, mintha egy megrághatatlan, emészthetetlen mócsingot próbálnék lejuttatni a torkomon, baromira nem megy, de kiköpni sem tudom. Legfőképp azon rágódom, hogy valahogy megküzdjek magamban a hitetlenkedéssel; nem létezik, hogy ilyen volt velem.  A napokban épp számba vettem, hogy az elválás utáni időszakban a sok sok bántó gesztus között négy olyan volt, amit sehogy nem tudok magyarázni, pedig nagyon próbáltam, nagyon igyekeztem az ő szemszögéből nézni a dolgokat...még arra is gondoltam sokszor, hogy hátha - tudtom nélkül - gyűlt benne sok sérelem a 9 év alatt, tettem dolgokat, amik bántották és ezért volt ilyen...nem törlesztésképp, inkább sértett egoizmusból. De ezek a gondolatok nem segítettek a megértéshez.  

Az elsőnél - a négyből - úgy éreztem, mintha egy mozsárban törte volna péppé a szívem, de akkor még hiába, azok a cafatkák is tele voltak vággyal utána. Ehhez képest az utolsó már szinte semmiség volt, de érdekes módon létezik a betelt a pohár - szindróma, mert ott vége lett bennem a vágynak. Már nem akartam látni. Ezért akár hálás is lehetnék. 

 Lehetnék ugyan, de mégsem, mert paradox módon, aminek a nevében simán hagyott elvérezni, a valamiféle emlék őrzés, mondogatta  többször, fél, hogy elrontjuk és nem lesz szép a befejezés - ez egyébként olyan, mintha a testemből lassan elfolyó vérpatak láttán azt mondaná: nem hívok orvost, mert az pénzbe kerül és kell a pénz, hogy szép sírod legyen - szóval  bennem pont ez rombolta le a kilenc évünket, tette utólag hihetetlenné, hogy szeretett.  Az agyalásom, rágódásom  nem kis részben arra irányult , hogy ne így legyen, hogy megpróbáljam megmenteni magamnak a múltunkat, de most úgy tűnik, hogy nem sikerült, túl sok sebet kaptam. Elképzelhető persze, hogy idővel, amikor már a kislábujjamban sem maradt egy pici fájdalom sem, mind kiűztem magamból, akkor szelídül a dolog.   

Az agyam után a testem, vagyis a fizikai létem kétség kívül jobban működik, időnként már összhangban is van a dolog, amikor történnek velem a dolgok, mostanában már visszatalál a testembe a lelkem. Tegnap a nagylányomnál voltunk, ebédre hívott a lány, ez gyakran necces, mert ő kísérletező kedvű, miközben az anyja (én) korántsem az, legalábbis ami a gasztronómiát illeti. Nem volt rossz az ebéd, ( jó sem nagyon :-)) de jól éreztem magam. Nevetgéltem, és egész jó kedvem volt. Ha valaki élt már át hasonlót, mint én az elmúlt hónapokban, tudhatja, hogy ez az apróságnak tűnő dolog valójában milyen sokat jelent. 

 

Szólj hozzá!

Akkor most folytasd az életed kiüresedett szívvel

2007.10.28. 09:18 Önző Én

Időnként tényleg úgy tűnik, hogy az életben maradáshoz újabb és újabb feladatokat kell megoldani, persze nem a rövid távú, napi parancsokra gondolok, hogy egyél! dolgozz! aludj! működj! hanem a mentális egyensúlyod érdekében elvégzendőkre.  

Pedig csak most vagyok túl egy szinte az erőmet meghaladó feladaton, de nem pihenhetek, mert még mindig a szakadék peremén egyensúlyozom, ami a lelkiállapotomat illeti.    

Véresre szakadt körmökkel, kicsorbult fogakkal, szakadozott szívvel, de eltéptem, elrágtam a szálakat. Nem volt könnyű, annyi szent.  És a várt megnyugvás helyett azzal kell szembenézzek, hogy az üres szív is fájdalmas lehet. 9 év után  kiköltözött belőle a bérlő, hát persze, hogy riasztóak az üres falak, a nyomok a parketten, ahol a közös élet hagyta sajátos lenyomatait.  Egyszerűnek tűnne ilyenkor kiakasztani a táblát, - miután kicsit használt - jutányosan kiadó, de tudom, hogy ez nem megoldás.

Visszatérve a metaforákból a földre:  pénteken felhívott. Rossz volt. Jelen fázisomban azt kéne hinnem, hogy nem létezik. De a telefon után már inkább az agyam kezdett gondolatokkal bombázni, agyaltam sokat, de legalább már nem a szívem fájt tőle. Hiszen üres.

Szólj hozzá!

A pokol a másik ember...

2007.10.08. 16:15 Önző Én

Hogy a zűrzavar a lelkemben még nagyobb legyen, újabb alattomos gondolatok lopakodtak be az agyamba. Tegnap este annyira izgatott voltam a szerdai naptól, amikor is nem csak koncertre megyünk majd este, de most úgy fest, hogy szinte az egész napot együtt töltjük (ő javasolta), hogy képtelen voltam elaludni. Munka után majdnem éjfél volt mire hazaértem, a kocsiban hallgattam a Muse-t, és a fejemben (biztos, hogy ott?) dörömböltek a szavai: te fontosabb vagy, ez annyira jó volt, hogy még a középfokról is lemondtam volna, a sima fontos is örömmel töltött volna el. 

Szóval, mire ágyba kerültem, majdnem egy óra, közben a tudat, hogy ötkor kelnem kell, de képtelen voltam elaludni. És a ringató jóérzés (olyan, de tényleg olyan, mintha balzsammal kenegetnék a még sajgó sebeket, csuda!) mellett egyszercsak bekúszott a gondolat, hogy önző vagyok.

 Amikor júniusban kimondtam, valóban azért tettem, hogy elengedjem ebből a csapdából, hogy neki jó legyen. Igaz, tényleg nem számolhattam előre a konkrét hányásig fokozódó rosszullétekre, a jégtáblára kirakottság dermesztő érzésére, a szeretet/figyelem- megvonás fizikailag is pusztító voltára (pár hét alatt közel nyolc kilót fogytam az amúgy sem túl sokból) és arra sem, hogy ő képes lesz  - legalábbis látszólag - ridegen elutasítani, és szinte rezzenéstelennek mutatkozni az én kínlódásomra. Kilenc év szeretet, szerelem után ez tényleg elviselhetetlen, hirtelen annyira igaz lett, ahogy J.P. Sartre mondta: a pokol a másik ember.  

Az tehát védhető és indokolható, hogy ezt a ridegnek látszó burkot, amit maga köré vont, muszáj volt megrepesztenem. Korántsem tudatos, a fájdalmat mindenáron enyhíteni kívánó ösztönös, és rendkívül kétségbeesett tetteim eleinte még távolabbra lökték tőlem, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Nem csak, hogy jégtáblán ültem, de el is rúgta azt a part közeléből. Aztán, ha élni akartam, kénytelen voltam lehiggadni, és némi tudatosságot erőltetni. Miután szemmel láthatólag teljesen hatástalan maradt, eldugtam hát a fájdalmamat és megpróbáltam magam megmutatni az "új életemben", ami valahogy csak zajlik nélküle is. Beszámoltam (könnyedén, nevetgélve) arról is, hogy lefeküdtem egy másik férfival. Erre mindenképp szükségem volt, ez ugyanis valamelyest oldotta a vele szemben érzett, és egyre elviselhetetlenebb kiszolgáltatottság érzését, annál is inkább, mert ahogy az elválásunk után viselkedett, valahogy méltatlannak is kezdtem érezni arra, hogy neki legyek így kiszolgáltatva. Bonyolult, tényleg. De jött a kora gyerekkorból jól ismert segítség, a dac.

Már ez az információ rést ütött a burkon. Amin azóta jókora luk van, érzem. És  miután szeretem nagyon ezt az embert,  ettől olyan boldogságot érzek, ami miatt kész vagyok újra gyötrődni...... jó, én igen, ez rendben is van, de ő??? Szóval kezd lekifurdalásom is lenni. Miután ő már hetek óta szexuálisan is  együtt van valakivel, én többet nem tudnék vele lenni. Ha meg is történne, nem örömöt éreznék utána, hanem fájna. És miután akárhogyis, de képes volt engem kirakni arra  a jégtáblára, képes volt azt elrúgni a parttól, képes volt pofonokhoz hasonló nem-ekkel távol tartani magától, és képes más nőt ölelni, tényleg nincs mit tenni, eltört.

Akkor meg minek a rés, minek betenni a lábam a csukódó ajtón, minek, hogy ez az ajtó újra - ha nem is teljesen, de - kitárul előttem....  

Lehet azt, hogy csak még szerdán had örüljek? Lehet, hogy csak mintha megpihennék kicsit, hiszen annyira nehéz volt ez az elmúlt pár hónap, mintha a Himaláját másznám le-föl...

meglátjuk.

Szólj hozzá!

attól félek, hogy egyszerűen szétpukkad a szívem

2007.10.07. 18:47 Önző Én

Na, nem várok a Muse koncert utáni állapotomig, muszáj rögzítenem ezt a mostanit. Márpersze, ha sikerül valahogy szavakba gyömöszölnöm.

Pontosan tudom persze, hogy ez a napok óta taró eufória újabb kínok előhírnöke, de egyre inkább meggyőződésem, hogy nem menekülhetek el előle, úgyértem ez a végjáték, ezt még muszáj végigjátszani, különben a történet befejezetlen marad. Egy szakítást befejez, ha valamenyik fél már nem szeret, de nálunk nem ez a helyzet. A helyzetet nem az érzelmek, hanem rajtunk kívül álló okok produkálták, amik miatt június elején egyszercsak kimondtam a végzetes szavakat, és azóta olyan dimenzióba taszítottam magamat, hogy még ma is hamisan hangzik, ha nevetni próbálok. ( Ezzel az egyszerű kifejezéssel most csak el akarom kerülni, hogy a sablonokat halmozzam a fájdalomról) 

Miután az előző bejegyezésemben hirtelen, mint egy coming out, bevallottam, hogy szerelmes vagyok, éppen mint egy a plénum előtt a dermesztő szavakat kimondó alkoholista, kicsit megnyugodtam. A kilenc év alatt ezt sosem mondtam ki, azt igen, hogy szeretem, de a mi kapcsolatunkat és az én érzéseimet sosem gondoltam szerelemnek, persze az is lehet, hogy a helyzetből adódóan  egyszerűen nem mertem elhinni, hogy ez az lehet. A szerelem ugyanis végzetes dolog. 

Nos, megint a közhelyek birodalma: amikor elveszted, akkor már tudod. Bassza meg ezeket a hülye közhelyeket, iszonyúan idegesít, hogy az ember érzelmi eufóriái, örömei, szenvedései, transzendens élményei ennyire banálisak. Persze banalitás ide-oda, azért annyira tud fájni, hogy tényleg szívesen belehalnál, ha nem kéne hozzá mészárolnod magad.

Mióta megbeszéltük ezt a koncertet (ő ajánlotta) pezsgünk. Tartózkodóan pezsgünk. Képtelenségnek tűnik, de mégsem az. Múlt hét kedden találkoztunk, aztán meg szerdán jegyet venni, ma meg vasárnap van, és most beszéltünk telefonon, hogy hogy is legyen az a szerda. ( a koncert napja) Amikor mentünk jegyet venni, utaztunk a metrón és állandóan súroltuk egymást. Megfogtuk egymás kezét, aztán gyorsan elengedtük. Most pedig azt mondta a telefonban, - mindegy mire - hogy te fontosabb vagy. És ettől a mondattól akkor is madarak szálltak fel a lelkemből, ha pontosan tudom, hogy a lehető legkegyetlenebb helyzetbe kerültem. Akkor lettem szerelmes, amikor a történetünknek már csak a végjátéka játszható; az időt képtelenek vagyunk visszafordítani. És én most azt érzem, hogy akárhogyis, az utolsó cseppeket is ki akarom inni ebből a pohárból, a mézet és a mérget is.  

Szólj hozzá!

Gyerünk, mit tesz velem az élet, miközben én csak lebegek!

2007.10.04. 15:33 Önző Én

Napokig képtelen voltam írni, annyira zavaros lett minden, most sem jobb a helyzet, ami a zavarosságot illeti, ezért el is határoztam, hogy megadom magam. Ez a helyzet meghaladja a képességeimet, hogy én irányítsam a dolgokat, taoista leszek, gyerünk, mit tesz velem az élet, miközben én csak lebegek!

Amit biztosan tesz; szerelmes vagyok. Közben tudom, hogy megoldhatatlan a dolog, soha többet nem leszünk együtt abban az értelemben, ahogy az elmúlt 9 évben.

10.-én megyünk Muse koncertre. Ha életben maradok aznap, írok.  

Szólj hozzá!

Újabb stáció a kálváriámon: nem bírtam magammal, látni akartam

2007.09.17. 16:00 Önző Én

Újabb stáció a kálváriámon: nem bírtam magammal, látni akartam. Sms-t küldtem: kérlek, hívjál fel. Pár perc múlva hív. (örülök, főleg a gyorsaságnak) Hadarok: gyönyörű az idő, találkozzunk, igyunk meg egy sört, beszélgessünk. Elgyötört a hangja, mondja: nem. Az elmúlt hónapokban rendre nem-eket kaptam tőle, amit a kilenc évünk alatt szinte sose,  újra meglep, hogy egyetlen rövid szó mekkorát tud ütni. Folytatja: nem ér rá. Végül kiderül, ma is, holnap is, meg holnapután is találkozik egy lánnyal. Mielőtt elájulnék, valami olyasmit is mond, azért, hogy szabaduljak tőled. A mondat durva, de nekem mégis bő két hónap óta az első olyan, aminek örülök. És bónusz is van: sokat gondolok rád - ezt is mondja.  

Én pedig azóta tapogatom a lelkem, arra gondolok ( óh, Pangloss mester! ) hogy minden úgy van jól, ahogy van, szóval jobb ez így, talán segít lezárni, talán végre nem csak a tudatom, de az uralmam alól rendre kibújó tartományaim is tudomásul veszik, hogy tényleg vége, soha többé nem leszünk együtt. És megint a barátság illúziója lebeg a szemem előtt, neki is mondom a telefonban, majd mesélsz, én meghallgatlak, meg segítek. Közben azóta is figyelem magam, mint egy sürgősségi-készenléti orvos, gyanús vagyok magamnak, mintha lesben állna még egy nagy adag szenvedés, ami csak a  megfelelő pillanatra vár, hogy ismét letaglózzon.   

1 komment

amikor megláttam, hogy egy kukkot sem válaszolt, tüskék álltak bele a szívembe

2007.09.16. 15:45 Önző Én

Tegnap este hosszas vívódás után az iwiw-en küldtem neki egy - kicsit késői - születésnapi köszöntőt (három napja volt, a születés- és névnapokat aktív kapcsolatban is rendre elfelejtem)  amolyan sablonosat, távolságtartót: boldog születésnapot, ennyi, meg még annyi, hogy remélem, tényleg boldog.

Ma meg ahogy leültem a gép elé, iszonyatosan mérges lettem magamra, mert felgyorsult a pulzusom (ennek már sosem lesz vége?!?!?!) és amikor megláttam, hogy egy kukkot sem válaszolt, tüskék álltak bele a szívembe. (és ennek már SOSE lesz vége?!?!?!) Az egyik tüske egyre beljebb fúródott, mert belémvillant, hogy hátha valami baja van, azért nem válaszolt. Felhívtam.

A hangja annyira hülye, és annyira idegen, hogy majdnem rögtön leteszem a kagylót, de aztán mégsem, mert érzem, hogy az aggódó tüske enyhít a szúráson. Kérdezem, miért nem jelezte, hogy megkapta az üzenetet. A válasza annyira idegesítő, hogy azonnal megbánom az egész telefont - nem szoktam ilyenekre válaszolni, valami ilyesmit mond - de aztán tudatosítom magamban, hogy most már mindegynek kell lenni, hogy mit válaszol. És ez segít.  Muszáj eljutnom arra a szintre, hogy ne tudjon bántani, akármit mond. És ehhez talán nem árt időnként némi edzés. Úgyhogy fejemben ismét megszólal Pangloss mester, aki az elmúlt - most már lassan három? - hónapokban beköltözött az agyamba, hogy a megfelelő pillanatokban megszólaljon: minden úgy van jól, ahogy van

Persze volt, amikor Panglossnak - mondhatni karakterétől eltérő módon - ezt üvöltenie kellett, hogy képes legyek meghallani. Most, a rövid telefon (beszélgetésnek nem nevezném, néhány rövid, szaggatott mondat, inkább tőlem) után működött a dolog, és a tüskék sem kínoznak jobban, mint egyébként.  Így megy ez...ahogy Vonnegut mondaná. (de meddig?? - teszem hozzá halkan én)

 

Szólj hozzá!

innen pedig már csak egy lépés, hogy a szerencse kegyeltjének tekintsem magam a megtaposásért

2007.09.15. 20:19 Önző Én

Már megint sikerült megértenem valamit, köszönhető a magam nyavalyájának, ergo: elkönyvelhetem a szenvedéseim újabb pozitív hozadékát, innen pedig már csak egy lépés, hogy a szerencse kegyeltjének tekintsem magam a megtaposásért. Ez ám a hatékony önvédelem!

Amit megértettem. Írom sokszor a hírekben, hogy - rettenetes rendőrségi zsargon szerint szerelemféltésből -  XY. megölte volt barátját,barátnőjét, nejét, férjét, akármijét. Miközben rendre írtam a hideg betűket, horgadt bennem a düh; az önzőség micsoda abszurduma ez, gondoltam leginkább a sértett hiúságra, meg a "ha az enyém nem lehet, másé se legyen" mondat dübörgésére az agyban. És a fene nagy empátiám ellenére  képtelen voltam még csak a megértés közelébe se jutni. 

Azt persze továbbra se mondanám, hogy elfogadhatónak, indokolhatónak tartanék egy ilyen tettet, de a motiváció az elmúlt hetekben meglegyintett: ha az illető, aki miatt a többedik hónapot kínlódom nem lenne, enyhülhetne a fájdalom. Az  a tudat ugyanis, hogy itt él a közelemben - pár buszmegálló? egy légtér a városban? akármikor feltűnhet az utcákon, tereken? - és elméletileg elérhetném telefon, levél, vagy akár fizikai megközelítés által is, szóval ez, illetve, hogy az elméletet ne váltsam gyakorlatra, nap mint nap olyan hallatlan erőfeszítést és önuralmat követel tőlem, aki még a cigiről sem voltam képes leszokni, hogy másra szinte nem is marad erőm.  Az erőm még hagyján,  de az a küzdelem az agyamban!!  az ösztönöm, ami bármi áron enyhítené a kínt, és a felettes én, amelyik a hosszabb távra ható, ésszerű gondolkodást erőlteti, verekednek szabályosan, én meg hétrét görnyedek. Szóval erre jöttem rá. Nem lehet kibírni, hogy van, csak én nem érhetem el.

Illetve persze ki lehet bírni, hiszen nem öltem meg (még egy legyet sem tudok könnyedén) és itt vagyok, írom a blogomat. Meg egyébként is. Hallgattam a rádióban egy történetet egy asszonyról. És utána néztem a képem a  tükörben, és mondtam magamnak megint: amennyit mások szenvednek, ahhoz képest te csak a tejszínhabért nyavalyogsz a kávédra. Tudom, tudom, feleltem magamnak és megint bőgni kezdtem.   

Szólj hozzá!

puff, visszalépett 200 mezőt ezen a hülye társasjátékon. ...

2007.09.13. 08:03 Önző Én

Tegnap megint ANNYIRA ROSSZ, hogy írni sem volt kedvem, egyébként talán ez a legrosszabb az egészben, hogy amikor az ember örömmel tapasztalja, hogy jobban van (hurrá!) utána jön egy nap, és puff, visszalépett 200 mezőt ezen a hülye társasjátékon....

Attól függetlenül, hogy nem írtam, agyaltam persze, és egy nagyon fontos dologra jöttem rá: valójában nem a mostani személyének a hiánya a legkínzóbb, hanem annak az életemnek a visszavágyása, amikor még együtt voltunk. Őrületes különbség ám! Amikor a kutyám meghalt - noha persze ő baromira hiányzott is - alapvetően azon bömböltem még hetekkel később is, hogy kérem vissza azt az életemet, amiben benne volt a kutyám. 

Azért persze óvatosan a nagy bölcsességekkel, árnyaljuk csak a képet, hogy az önáltatás ne legyen egészen durva: ha ezt a mostani személyét csak úgy meglátnám szembejönni velem az utcán, persze simán elájulnék.    

Közben alattomos módon újabb kínzások jönnek: mondjuk úgy: szexuális töltetű álmom volt (nem vele, az alany érdektelen) de reggel üveges szemekkel üldögéltem az ágyban, arra koncentrálva, hogy valahogy idejében elfojtsam azt a gyomromból felfelé (a szívem irányába) kúszó érzést, amit, ha hagyok elhatalmasodni, megint napokra tönkre tesz. Hogy soha többet nem ölel, hogy a többire ne is gondoljak. (NE!!!) A SOHA TÖBBET kifejezés úgyis az egyik legrémesebb számomra ( ajtók orrunk előtti becsapása, redőnyök végleges lehúzása) de ezen belül sem mindegy ugyebár, hogy mitől is fosztatunk meg VÉGLEGESEN. Próbáltam annak örülni, hogy kicsit elhagyhatom magam, és mondjuk nem kell két hetente lábat szőrtelenítem, de erre egy szemét jelenet az agyamban lejátszotta, amint..... úgyhogy végül megadtam magam, és bőgni kezdtem. Hát így valahogy.

 

Szólj hozzá!

Kezdek mérges lenni, még mindig sokat gondolok rá....

2007.09.10. 21:58 Önző Én

 

Amikor reggel dermedt szívvel és végtagokkal felébredtem, arra gondoltam, megint ő jelent meg az álmomban és közömbössége tett félfagyottá. De nem, konkrétan baromi hideg volt a szobában, én meg ki voltam takarózva. Nem bántam  a korai ébresztést, a rádió az öt órás híreket mondta, én meg az ágyon ülve (és dideregve) erőltettem az agyam: most végülis álmodtam- e vele, vagy sem, de nem jutottam dűlőre.

Amúgy kezdek mérges lenni, még mindig sokat gondolok rá, kezdem unni magam.

A munkahelyemen öröm ért: háromhavi elmaradt béremet utalták el, szinte gazdag vagyok. Ahhoz képest mindenképp, amilyen az elmúlt fél évem szintje volt. Legalább lesz pénzem a pszichológusra. Az önkutatás-kalandot akkor is folytatni akarom, ha ő már nem is kínoz annyira, eleve ezért menekültem a pszihóhóz. Még csak egyszer voltam. Napok óta hezitálok, hogy hívjam-e....     

 

Szólj hozzá!

Álomkínzás

2007.09.09. 07:18 Önző Én

 

Furcsa, miközben szenvedek, mint a fene, valahogy mégis képes vagyok élvezettel figyelni a működésem, a pszichém, amit vajmi kevéssé tudok befolyásolni agyi, tudatos irányítással ugyebár. Nem tudom másnak milyen, az enyém nagyon rendes. ( a pszichém) Rém hálás vagyok neki például azért is, hogy amikor úgy két hónapja megtörtént, és úgy kibillentem a stabilitásomból, hogy már leomlani készültem, elmaradtak az álmok.

 Amúgy rendszeresen álmodom (mint mindenki más)... de - sok ismerősömmel ellentétben - én szinte minden reggel emlékszem az éjszakai kalandokra, változó élességgel. ( van olyan, mint amikor egy fekete táblára krétával felírt szöveget maszatos szivaccsal kezdenek törülni, és feszülten próbálom kiolvasani a még látható, de egyre tűnő betűket) Kimondottan élvezem, hogy ilyenformán mondhatni kettős életem van, még akkor is, ha nem ritkák a rémálmok sem. Érdekes, hogy a rémálmaim rémségeinek sosem elszenvedője, hanem kényszerű szemlélője vagyok, és ez - úgy érzem az álmomban - jobban megkínoz, mintha engem bántanának.

Szóval, amikor a nappalokkal is alig bírtam, és csak hápogtam, hogy mi a fene ez? hogyan is kellene ezt túlélni, akkor éjszaka teljes, nyugtató sötétség borult rám, kikapcsolt a vetítő. Annyira örültem neki. Reggel felébredtem, és mielőtt pofonvágott az új nap, még volt erőm megköszönni a nem tudatos magamnak a  nyugodt éjszakát.

Alighanem a lelki gyógyulás újabb állomásaként értékelhetem tehát, hogy kábé két hete újra álmodom. És úgy látszik, itt az ideje, hogy őt is kiálmodjam magamból. (hess) Merthogy most éjszaka megjelent, gonosz volt megint. Kietlen, ismeretlen tájon éjszakai buszra várok. Áll mellettem, valami megbeszélni valónk van. Nem szólok hozzá, látom jön a busz, teljesen üres, gondolom felszállunk, leülünk szemben, rásütöm a tekintetem, és majd akkor mondom. Felszállok, indul a busz, nézem hova üljünk, amikor észlelem, hogy egyedül vagyok. Megszólal a mobilom, ő hív, mondja, hogy meggondolta, nem mert fölszállni velem. A piszok álmomban épp olyan élesen érzem a csomót és a hányingert a gyomrom tájékán, mint amiféle érzést jócskán volt módom megtapasztalni mostanság. Amikor felébredtem, tisztán előttem volt a kép, ( a szivacs egyetlen betűt sem maszatolt el a táblán) de nem a fájdalmat nem vittem magammal. Mosolyogtam inkább a nem tudatos magamon, és örültem, hogy így szeret engem. Tudom, hogy gyógyítva vagyok.  

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása