Tegnap este hosszas vívódás után az iwiw-en küldtem neki egy - kicsit késői - születésnapi köszöntőt (három napja volt, a születés- és névnapokat aktív kapcsolatban is rendre elfelejtem) amolyan sablonosat, távolságtartót: boldog születésnapot, ennyi, meg még annyi, hogy remélem, tényleg boldog.
Ma meg ahogy leültem a gép elé, iszonyatosan mérges lettem magamra, mert felgyorsult a pulzusom (ennek már sosem lesz vége?!?!?!) és amikor megláttam, hogy egy kukkot sem válaszolt, tüskék álltak bele a szívembe. (és ennek már SOSE lesz vége?!?!?!) Az egyik tüske egyre beljebb fúródott, mert belémvillant, hogy hátha valami baja van, azért nem válaszolt. Felhívtam.
A hangja annyira hülye, és annyira idegen, hogy majdnem rögtön leteszem a kagylót, de aztán mégsem, mert érzem, hogy az aggódó tüske enyhít a szúráson. Kérdezem, miért nem jelezte, hogy megkapta az üzenetet. A válasza annyira idegesítő, hogy azonnal megbánom az egész telefont - nem szoktam ilyenekre válaszolni, valami ilyesmit mond - de aztán tudatosítom magamban, hogy most már mindegynek kell lenni, hogy mit válaszol. És ez segít. Muszáj eljutnom arra a szintre, hogy ne tudjon bántani, akármit mond. És ehhez talán nem árt időnként némi edzés. Úgyhogy fejemben ismét megszólal Pangloss mester, aki az elmúlt - most már lassan három? - hónapokban beköltözött az agyamba, hogy a megfelelő pillanatokban megszólaljon: minden úgy van jól, ahogy van.
Persze volt, amikor Panglossnak - mondhatni karakterétől eltérő módon - ezt üvöltenie kellett, hogy képes legyek meghallani. Most, a rövid telefon (beszélgetésnek nem nevezném, néhány rövid, szaggatott mondat, inkább tőlem) után működött a dolog, és a tüskék sem kínoznak jobban, mint egyébként. Így megy ez...ahogy Vonnegut mondaná. (de meddig?? - teszem hozzá halkan én)
