Időnként tényleg úgy tűnik, hogy az életben maradáshoz újabb és újabb feladatokat kell megoldani, persze nem a rövid távú, napi parancsokra gondolok, hogy egyél! dolgozz! aludj! működj! hanem a mentális egyensúlyod érdekében elvégzendőkre.
Pedig csak most vagyok túl egy szinte az erőmet meghaladó feladaton, de nem pihenhetek, mert még mindig a szakadék peremén egyensúlyozom, ami a lelkiállapotomat illeti.
Véresre szakadt körmökkel, kicsorbult fogakkal, szakadozott szívvel, de eltéptem, elrágtam a szálakat. Nem volt könnyű, annyi szent. És a várt megnyugvás helyett azzal kell szembenézzek, hogy az üres szív is fájdalmas lehet. 9 év után kiköltözött belőle a bérlő, hát persze, hogy riasztóak az üres falak, a nyomok a parketten, ahol a közös élet hagyta sajátos lenyomatait. Egyszerűnek tűnne ilyenkor kiakasztani a táblát, - miután kicsit használt - jutányosan kiadó, de tudom, hogy ez nem megoldás.
Visszatérve a metaforákból a földre: pénteken felhívott. Rossz volt. Jelen fázisomban azt kéne hinnem, hogy nem létezik. De a telefon után már inkább az agyam kezdett gondolatokkal bombázni, agyaltam sokat, de legalább már nem a szívem fájt tőle. Hiszen üres.
