Újabb stáció a kálváriámon: nem bírtam magammal, látni akartam. Sms-t küldtem: kérlek, hívjál fel. Pár perc múlva hív. (örülök, főleg a gyorsaságnak) Hadarok: gyönyörű az idő, találkozzunk, igyunk meg egy sört, beszélgessünk. Elgyötört a hangja, mondja: nem. Az elmúlt hónapokban rendre nem-eket kaptam tőle, amit a kilenc évünk alatt szinte sose, újra meglep, hogy egyetlen rövid szó mekkorát tud ütni. Folytatja: nem ér rá. Végül kiderül, ma is, holnap is, meg holnapután is találkozik egy lánnyal. Mielőtt elájulnék, valami olyasmit is mond, azért, hogy szabaduljak tőled. A mondat durva, de nekem mégis bő két hónap óta az első olyan, aminek örülök. És bónusz is van: sokat gondolok rád - ezt is mondja.
Én pedig azóta tapogatom a lelkem, arra gondolok ( óh, Pangloss mester! ) hogy minden úgy van jól, ahogy van, szóval jobb ez így, talán segít lezárni, talán végre nem csak a tudatom, de az uralmam alól rendre kibújó tartományaim is tudomásul veszik, hogy tényleg vége, soha többé nem leszünk együtt. És megint a barátság illúziója lebeg a szemem előtt, neki is mondom a telefonban, majd mesélsz, én meghallgatlak, meg segítek. Közben azóta is figyelem magam, mint egy sürgősségi-készenléti orvos, gyanús vagyok magamnak, mintha lesben állna még egy nagy adag szenvedés, ami csak a megfelelő pillanatra vár, hogy ismét letaglózzon.
