Már megint sikerült megértenem valamit, köszönhető a magam nyavalyájának, ergo: elkönyvelhetem a szenvedéseim újabb pozitív hozadékát, innen pedig már csak egy lépés, hogy a szerencse kegyeltjének tekintsem magam a megtaposásért. Ez ám a hatékony önvédelem!
Amit megértettem. Írom sokszor a hírekben, hogy - rettenetes rendőrségi zsargon szerint szerelemféltésből - XY. megölte volt barátját,barátnőjét, nejét, férjét, akármijét. Miközben rendre írtam a hideg betűket, horgadt bennem a düh; az önzőség micsoda abszurduma ez, gondoltam leginkább a sértett hiúságra, meg a "ha az enyém nem lehet, másé se legyen" mondat dübörgésére az agyban. És a fene nagy empátiám ellenére képtelen voltam még csak a megértés közelébe se jutni.
Azt persze továbbra se mondanám, hogy elfogadhatónak, indokolhatónak tartanék egy ilyen tettet, de a motiváció az elmúlt hetekben meglegyintett: ha az illető, aki miatt a többedik hónapot kínlódom nem lenne, enyhülhetne a fájdalom. Az a tudat ugyanis, hogy itt él a közelemben - pár buszmegálló? egy légtér a városban? akármikor feltűnhet az utcákon, tereken? - és elméletileg elérhetném telefon, levél, vagy akár fizikai megközelítés által is, szóval ez, illetve, hogy az elméletet ne váltsam gyakorlatra, nap mint nap olyan hallatlan erőfeszítést és önuralmat követel tőlem, aki még a cigiről sem voltam képes leszokni, hogy másra szinte nem is marad erőm. Az erőm még hagyján, de az a küzdelem az agyamban!! az ösztönöm, ami bármi áron enyhítené a kínt, és a felettes én, amelyik a hosszabb távra ható, ésszerű gondolkodást erőlteti, verekednek szabályosan, én meg hétrét görnyedek. Szóval erre jöttem rá. Nem lehet kibírni, hogy van, csak én nem érhetem el.
Illetve persze ki lehet bírni, hiszen nem öltem meg (még egy legyet sem tudok könnyedén) és itt vagyok, írom a blogomat. Meg egyébként is. Hallgattam a rádióban egy történetet egy asszonyról. És utána néztem a képem a tükörben, és mondtam magamnak megint: amennyit mások szenvednek, ahhoz képest te csak a tejszínhabért nyavalyogsz a kávédra. Tudom, tudom, feleltem magamnak és megint bőgni kezdtem.
