Tegnap megint ANNYIRA ROSSZ, hogy írni sem volt kedvem, egyébként talán ez a legrosszabb az egészben, hogy amikor az ember örömmel tapasztalja, hogy jobban van (hurrá!) utána jön egy nap, és puff, visszalépett 200 mezőt ezen a hülye társasjátékon....
Attól függetlenül, hogy nem írtam, agyaltam persze, és egy nagyon fontos dologra jöttem rá: valójában nem a mostani személyének a hiánya a legkínzóbb, hanem annak az életemnek a visszavágyása, amikor még együtt voltunk. Őrületes különbség ám! Amikor a kutyám meghalt - noha persze ő baromira hiányzott is - alapvetően azon bömböltem még hetekkel később is, hogy kérem vissza azt az életemet, amiben benne volt a kutyám.
Azért persze óvatosan a nagy bölcsességekkel, árnyaljuk csak a képet, hogy az önáltatás ne legyen egészen durva: ha ezt a mostani személyét csak úgy meglátnám szembejönni velem az utcán, persze simán elájulnék.
Közben alattomos módon újabb kínzások jönnek: mondjuk úgy: szexuális töltetű álmom volt (nem vele, az alany érdektelen) de reggel üveges szemekkel üldögéltem az ágyban, arra koncentrálva, hogy valahogy idejében elfojtsam azt a gyomromból felfelé (a szívem irányába) kúszó érzést, amit, ha hagyok elhatalmasodni, megint napokra tönkre tesz. Hogy soha többet nem ölel, hogy a többire ne is gondoljak. (NE!!!) A SOHA TÖBBET kifejezés úgyis az egyik legrémesebb számomra ( ajtók orrunk előtti becsapása, redőnyök végleges lehúzása) de ezen belül sem mindegy ugyebár, hogy mitől is fosztatunk meg VÉGLEGESEN. Próbáltam annak örülni, hogy kicsit elhagyhatom magam, és mondjuk nem kell két hetente lábat szőrtelenítem, de erre egy szemét jelenet az agyamban lejátszotta, amint..... úgyhogy végül megadtam magam, és bőgni kezdtem. Hát így valahogy.
