HTML

Figyellek

Én meg a világ, ahogy én látom, érzékelem és ahogy engem látnak érzékelnek mások

Friss topikok

Linkblog

Senkiföldje

2009.04.18. 09:21 Önző Én

 

 Amikor pakolni kezdtem, Tamás nem vette észre, hogy gyakorlatilag csomagolok. Jobban szerettem volna, ha észreveszi, de miután szemmel láthatólag éppen zavartalanul belekezdett kis koraesti szertartásaiba, - már kezében az a bizonyos vászonszatyor, amivel a sarki kínai vegyesboltból minden nap munka után hazahozza a két sörét - kénytelen voltam szólni.
 
-Én most csomagolok. Megyek anyámhoz. 
 
Megtorpant, kezében a sörhordó vászonszatyor is félbehagyta a lendületet, és csalódottan megmerevedett a levegőben.
 
-Mi?
 
Terveimmel (higgadtan) ellentétben ismét felemeltem a hangom, mint az utóbbi időben szinte minden alkalommal, amikor szóba álltunk egymással.
 
- De hát tegnap mondtam, hogy elhagylak. (hangom már visszacsúszott a normális szintre, sőt, talán a szomorúságtól kissé lejjebbre is) Te pedig ma úgy jöttél haza, úgy köszöntél rám, úgy indultál a sörödért, minta semmi nem történt volna. Nem megy tovább ez az „úgy csinálok, mintha semmi baj nem lenne” taktika. Illetve – tettem hozzá egyre kásásabb hangon - valójában még csak azt sem hiszem, hogy a taktikázáshoz vennéd magadnak a fáradtságot, inkább csak a kényelmed miatt.
 
Közben pakoltam az ágyra: bugyi, hálóing, egy – két felső, egy szoknya, meg a festékeim, testápolóim, mittudomén, nem fogott az agyam rendesen, sosem hagytam még el a férjem, akivel lassan 30 éve élek együtt.  Tamás szó nélkül kivonult a szobából, átment a másikba és leült. Ahogy pakolás közben jöttem-mentem a szoba-fürdőszoba-konyha tengelyében, időnként rápillantottam, de nem csinált semmit, csak ült. Külső szemlélő azt gondolhatta volna, hogy erősen töpreng, eleinte ilyenkor én is azt hittem, meg olyanokat, hogy meg van rendülve, de ma  már nem gondolom ezt. Ettől függetlenül - magamnak is alig akartam beismerni, de - a sokéves tapasztalat ellenére mégiscsak azt vártam, hogy tegyen vagy mondjon valami olyat, amitől maradhatok. Pedig már nagyon elszántam magam. A harminc év alatt, most először. Előző nap megint veszekedtünk, megint hülyeségen, de már többször elmondtam a férjemnek, hogy miért tör ki belőlem a sírás, és düh látszólag triviális, vagy, ha úgy tetszik pitiáner dolgok miatt. ( így szokott lenni: balhé után sírok, majd lemegyek a kínaihoz, veszek egy Unicumot, leülök Tamás mellé, rágyújtok, és újra és újra elmondom: csupa közhely, tudom, de boldogtalannak és elhanyagoltnak érzem magam, jön a klímax is, iszonyú sokat dolgozom, gyakorlatilag pihenés nélkül, segítened kéne kicsit, kivételesen neked kéne segítened, egy kicsit figyelni rám, néha elvinni valahova, akárcsak egy kávéra, sétára mondjuk a Várba, vagy mit tudom én. Arról már egy ideje nem beszélek, hogy úgy két éve külön alszunk és azóta szinte meg sem ölel.)  
Aznap munkából buszoztam hazafelé, hajnali fél négykor keltem, délben végeztem, fáradt és törődött voltam, meg persze szomorú. Amikor a busz beállt a zuglói megállóba, ahol anyám lakik, hirtelen leszálltam. Sosem megyek úgy, hogy nem szólok előre, most is hívtam hát a mobilon. A hangom megijesztette, annyira, hogy elém jött, a ház kerti bejárójánál futottunk össze. Azt hittem rosszul vagy – mondta, és a szeme aggódva pásztázott. A látvány valószínűleg nem nyugtatta meg, tudom, hogy szarul nézek ki egy ideje. A szemem meg nagyon szomorú – ezt hetek óta konstatálom, valahányszor tükörbe nézek. De ez rajtam kívül eddig senkinek sem tűnt fel. Tamásnak sem. Vagy igen, csak nem akarta észrevenni. De nem tudom, hogy így van-e, ez is bántóan közhelyes, de nem ismerem a férjemet. Illetve ismerem, hogy nem ismerem. Szóval TUDOM, hogy fogalmam sincs, mi játszódik benne, azt valahogy még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy annyira érzéketlen, mint amilyennek az utóbbi időben látszik.
Anyám behozta a kávét, én még keringtem kicsit, mielőtt belekezdtem, anyámat sem ismerem, és egy újabb negatív reakciótól – biztosan éreztem – összeroppannék. És, ha már muszáj roppanni, az jó lenne, ha nem anyámnál következne be, végülis nyolcvan éves. 
Amikor végül kiböktem, hogy mi lenne, ha jönnék egy pár napra, azt mondta, sejtette, hogy baj van. Egy anya az ilyen – tette hozzá, meg azt is, hogy nem akart faggatózni.
Mostanában nincs nagy rutinom benne, hogy magamról beszéljek, de valahogy csak elmondtam, hogy mi a helyzet. (illetve azt nem, hiszen magam sem tudom, hogy mi a helyzet, egyetlen dolgot tudtam csak: nem tudok otthon maradni.) Persze, hogy jöhetsz, mondta az anyám, én pedig örültem, hogy nem tette hozzá ismét, egy anya az ilyen. Jeleztem, még nem biztos… hátha. De magam sem nagyon hittem. Bármikor jöhetsz, mondta még búcsúzóul az anyám, ha arról van szó éjszaka is, úgysem nagyon alszom.
Hét óra volt csak, amikor már készen voltam a csomagolással, néztem a pakkot és saccolgattam, hogy hány napra is pakolhattam, miután a tudatom nem nagyon működött, próbáltam az ösztönös cselekedeteimből valami információhoz jutni, legalább magamról. A pakk olyan kis hirtelen összedobott cuccot mutatott, lehetett két nap, de akár hetekig is ki lehet húzni vele, anyámnál is van melegvíz, mosógép. Tamás már az erkélyen ült, dohányzott. Ezek szerint most mind a ketten feladtuk a leszokást, már itthon is. Leültem én is, rágyújtottam én is.
 
-Biztosan el akarsz menni? –kérdezte Tamás. Oldalra pillantva úgy láttam, hogy kicsit azért meg van rendülve. De biztos nem voltam benne.
 
- Az, hogy „akarsz” nem jó szó. Itt van mindenem, anyámnál nincs külön szoba.
 
- Hát akkor ne menj – így Tamás, azzal a maga egyszerű világával, ami hajdanán többnyire megnyugtatott, mostanában azonban inkább felzaklat és elszomorít. Amikor megnyugtatott, akkor még szeretett, és úgy minden egész más. Bizonyítékom persze nincs arra, hogy most nem szeret - a maga módján - talán csak az a hideg fuvallat a tarkóm tájékán, a közömbösségnek az a savanyú szaga a levegőben, az érdektelenségnek az a bántóan sötétszürke színe a falakra vetülve…..ha csak ezek nem. Miközben ezeket gondoltam, utoljára megpróbálkoztam a szavakkal.
 
- Igazán reméltem, hogy nem kell mennem. Arra gondoltam, hogy miután tegnap sírva közöltem veled, hogy elhagylak, hátha csak annyira kizökkentettelek, hogy ma valahogy máshogy gyere haza. Te azonban úgy jöttél (megint!) mintha semmi nem történt volna. De ezt ugyebár már mondtam.
 
 
Ránéztem, továbbra is a kissé megrendült arc, de semmi egyéb.
 
-          A hűtlenség szerintem legsúlyosabb formáját követted el: cserbenhagytál. Nem tudok mást tenni, mennem kell.  
 
Becsuktam az ajtót.
 
Két hét múlva hazamentem. Értem jött. Időnként tényleg ilyen egyszerű.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sisterofmercy.blog.hu/api/trackback/id/tr671072226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása