Némi túlzással most az életemet köszönhetem az íróknak. ( Valójában ami az irodalomnak az egész éltemben betöltött szerepét illeti, az egészen elképesztő hatású, kora gyerekkortól őrzök olyan olvasás-emlékeket, amik szerintem alapjaiban határozták meg a jellememet. Vagy legalábbis segítették, irányították a kialakulást....)
Most meg tényleg életmentés volt. Rengeteget olvasok, mióta a lelkemre szakadt az ég, mondják, hogy ez szerencse, vannak sokan, akik ilyen zaklatott állapotban képtelenek elmerülni egy könyvben, szerencse, hogy én folyamatosan "gyakorlom" ezt az elmerülést, vagyis kisebb nagyobb szünetektől eltekintve mindig olvasok könyvet.
Azért ez most vicces volt: Herriott könyvet olvasok éppen, ő az a brit állatorvos (a név, James Herriott egyébként írói álnév) aki írónak is remek, a történetei a múlt század első felében játszódnak a skót felföldön, üde, derűs, ember- és állatszerető sztorik, na, pont ilyen kell most nekem. Erre egyszercsak az egyik oldal alján a képembe csapódik egy üzenet. Merthogy noha fájdalmasan materialista vagyok, és nem hiszek semmiféle sorsszerűségben, meg égi- vagy mittudomén milyen jelekben, de azért egy történet végén, amely történet szól borjúelletésről, meg morcos ( de emberi ) skót farmerekről és egy kukk sincs benne - legalábbis ebben a fejezetben - szerelemről, nos mégis a következő mondat ugrik a szemem elé: "...de aztán rájöttem, hogy ha egyszer elkerülhetetlenné vált a györtelmes szakítás, akkor teljesnek kell lennie".
Herriott amúgy már nem él, '95-ben meghalt ( így sajnos több könyvet sem ír) de azért köszönöm. A könyvet is, meg az üzenetet. Vettem.
Ma találkoztam Róberttel a Puskin kávézóban, néz rám a fekete lány, a felszolgáló, aki már ismerősként üdvözöl, biztos leveszi, hogy már nem azzal járok oda, akivel hajdanvolt igen sűrűn.... a múlt héten egyébként Artúrral üldögéltem szintén a Puskinban. Hülye dolog ez, de minden alkalommal, amikor bejött valaki az ajtón, odakaptam a fejem. Egyébként moziba akartunk menni (Róberttel) de nem értem volna fel dolgozni, mert a Cirkóban kinézett dán film túl későn kezdődött. Úgy néz ki, lesz munkája, azt mondta, hogy valszeg rugalmas munkaidővel, ez jó lenne, mert nekem most nagyon jó, hogy ővele tudok beszélgetni, meg moziba menni. Ma például elmondtam neki, hogy azért, ha jobban vagyok is, a gondolataim szerintem 70 %-át még mindig lefoglalja József, főleg amikor olyan védtelen az agyam, (se egy filmmel, se egy könyvvel, vagy épp a munkával nem béklyózom a gondolatokat) legfőképp ébredés után, akkor olyan, mint egy szabályos támadás. Meg azt is elmeséltem neki, hogy miután valahogy összevakartam magam az elválás utáni traumás vagy öt hónap után, és valahogy feldolgoztam lelkileg meg agyilag is, ami történt, most egyszercsak hirtelen, dermesztő flesch-ek jönnek a kapcsolat elejéről. Ettől aztán iszonyatosan megijedtem: szent ég! Az egész kilenc évet így ki kell szenvedjem magamból???
Aztán meg hamarosan itt a születésnapom.... hurrá.
