Hogy a zűrzavar a lelkemben még nagyobb legyen, újabb alattomos gondolatok lopakodtak be az agyamba. Tegnap este annyira izgatott voltam a szerdai naptól, amikor is nem csak koncertre megyünk majd este, de most úgy fest, hogy szinte az egész napot együtt töltjük (ő javasolta), hogy képtelen voltam elaludni. Munka után majdnem éjfél volt mire hazaértem, a kocsiban hallgattam a Muse-t, és a fejemben (biztos, hogy ott?) dörömböltek a szavai: te fontosabb vagy, ez annyira jó volt, hogy még a középfokról is lemondtam volna, a sima fontos is örömmel töltött volna el.
Szóval, mire ágyba kerültem, majdnem egy óra, közben a tudat, hogy ötkor kelnem kell, de képtelen voltam elaludni. És a ringató jóérzés (olyan, de tényleg olyan, mintha balzsammal kenegetnék a még sajgó sebeket, csuda!) mellett egyszercsak bekúszott a gondolat, hogy önző vagyok.
Amikor júniusban kimondtam, valóban azért tettem, hogy elengedjem ebből a csapdából, hogy neki jó legyen. Igaz, tényleg nem számolhattam előre a konkrét hányásig fokozódó rosszullétekre, a jégtáblára kirakottság dermesztő érzésére, a szeretet/figyelem- megvonás fizikailag is pusztító voltára (pár hét alatt közel nyolc kilót fogytam az amúgy sem túl sokból) és arra sem, hogy ő képes lesz - legalábbis látszólag - ridegen elutasítani, és szinte rezzenéstelennek mutatkozni az én kínlódásomra. Kilenc év szeretet, szerelem után ez tényleg elviselhetetlen, hirtelen annyira igaz lett, ahogy J.P. Sartre mondta: a pokol a másik ember.
Az tehát védhető és indokolható, hogy ezt a ridegnek látszó burkot, amit maga köré vont, muszáj volt megrepesztenem. Korántsem tudatos, a fájdalmat mindenáron enyhíteni kívánó ösztönös, és rendkívül kétségbeesett tetteim eleinte még távolabbra lökték tőlem, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Nem csak, hogy jégtáblán ültem, de el is rúgta azt a part közeléből. Aztán, ha élni akartam, kénytelen voltam lehiggadni, és némi tudatosságot erőltetni. Miután szemmel láthatólag teljesen hatástalan maradt, eldugtam hát a fájdalmamat és megpróbáltam magam megmutatni az "új életemben", ami valahogy csak zajlik nélküle is. Beszámoltam (könnyedén, nevetgélve) arról is, hogy lefeküdtem egy másik férfival. Erre mindenképp szükségem volt, ez ugyanis valamelyest oldotta a vele szemben érzett, és egyre elviselhetetlenebb kiszolgáltatottság érzését, annál is inkább, mert ahogy az elválásunk után viselkedett, valahogy méltatlannak is kezdtem érezni arra, hogy neki legyek így kiszolgáltatva. Bonyolult, tényleg. De jött a kora gyerekkorból jól ismert segítség, a dac.
Már ez az információ rést ütött a burkon. Amin azóta jókora luk van, érzem. És miután szeretem nagyon ezt az embert, ettől olyan boldogságot érzek, ami miatt kész vagyok újra gyötrődni...... jó, én igen, ez rendben is van, de ő??? Szóval kezd lekifurdalásom is lenni. Miután ő már hetek óta szexuálisan is együtt van valakivel, én többet nem tudnék vele lenni. Ha meg is történne, nem örömöt éreznék utána, hanem fájna. És miután akárhogyis, de képes volt engem kirakni arra a jégtáblára, képes volt azt elrúgni a parttól, képes volt pofonokhoz hasonló nem-ekkel távol tartani magától, és képes más nőt ölelni, tényleg nincs mit tenni, eltört.
Akkor meg minek a rés, minek betenni a lábam a csukódó ajtón, minek, hogy ez az ajtó újra - ha nem is teljesen, de - kitárul előttem....
Lehet azt, hogy csak még szerdán had örüljek? Lehet, hogy csak mintha megpihennék kicsit, hiszen annyira nehéz volt ez az elmúlt pár hónap, mintha a Himaláját másznám le-föl...
meglátjuk.
