A volt lakóm (aki egyébként csak a szívemből költözött ki, a fejemben még nem járt le a bérlet, ajajj! de erről később... ) szóval éjszaka meglátogatott. Magyarul vele álmodtam. hajnali öt óra tájban felébredve azonban már nem gyomorgörcsöm volt tőle, hanem konkrétan vigyorogtam. Mégpedig azon, hogy milyen vicces, ahogy egy ilyen álomban esszenciálisan tud megjelenítődni egy probléma lényege. Nos, az álmomban volt lakómmal intim helyzetben voltunk, jó, ne fimonkodjunk; szóval szerelmeskedtünk, de a dolog meglehetősen groteszkké vált, ugyanis bizonyos ténykedéseimre elhúzódott és azt mondta: ezt ne. Mert ez veszélyes. Fél. Mindezt igen egyszerű "ténykedésekre", az egyikre konkrétan emlékszem az álomból, a karját akartam megcsókolni, mire jött az ezt ne.
Szóval az agyam, igen, ott még ül stabilan, ez az álom is elgondolkoztatott, bár ezek a gondolatok, hogy úgy mondjam nem visznek előre. Rém jó szó ez a rágódom rajta, mert tényleg olyan, mintha egy megrághatatlan, emészthetetlen mócsingot próbálnék lejuttatni a torkomon, baromira nem megy, de kiköpni sem tudom. Legfőképp azon rágódom, hogy valahogy megküzdjek magamban a hitetlenkedéssel; nem létezik, hogy ilyen volt velem. A napokban épp számba vettem, hogy az elválás utáni időszakban a sok sok bántó gesztus között négy olyan volt, amit sehogy nem tudok magyarázni, pedig nagyon próbáltam, nagyon igyekeztem az ő szemszögéből nézni a dolgokat...még arra is gondoltam sokszor, hogy hátha - tudtom nélkül - gyűlt benne sok sérelem a 9 év alatt, tettem dolgokat, amik bántották és ezért volt ilyen...nem törlesztésképp, inkább sértett egoizmusból. De ezek a gondolatok nem segítettek a megértéshez.
Az elsőnél - a négyből - úgy éreztem, mintha egy mozsárban törte volna péppé a szívem, de akkor még hiába, azok a cafatkák is tele voltak vággyal utána. Ehhez képest az utolsó már szinte semmiség volt, de érdekes módon létezik a betelt a pohár - szindróma, mert ott vége lett bennem a vágynak. Már nem akartam látni. Ezért akár hálás is lehetnék.
Lehetnék ugyan, de mégsem, mert paradox módon, aminek a nevében simán hagyott elvérezni, a valamiféle emlék őrzés, mondogatta többször, fél, hogy elrontjuk és nem lesz szép a befejezés - ez egyébként olyan, mintha a testemből lassan elfolyó vérpatak láttán azt mondaná: nem hívok orvost, mert az pénzbe kerül és kell a pénz, hogy szép sírod legyen - szóval bennem pont ez rombolta le a kilenc évünket, tette utólag hihetetlenné, hogy szeretett. Az agyalásom, rágódásom nem kis részben arra irányult , hogy ne így legyen, hogy megpróbáljam megmenteni magamnak a múltunkat, de most úgy tűnik, hogy nem sikerült, túl sok sebet kaptam. Elképzelhető persze, hogy idővel, amikor már a kislábujjamban sem maradt egy pici fájdalom sem, mind kiűztem magamból, akkor szelídül a dolog.
Az agyam után a testem, vagyis a fizikai létem kétség kívül jobban működik, időnként már összhangban is van a dolog, amikor történnek velem a dolgok, mostanában már visszatalál a testembe a lelkem. Tegnap a nagylányomnál voltunk, ebédre hívott a lány, ez gyakran necces, mert ő kísérletező kedvű, miközben az anyja (én) korántsem az, legalábbis ami a gasztronómiát illeti. Nem volt rossz az ebéd, ( jó sem nagyon :-)) de jól éreztem magam. Nevetgéltem, és egész jó kedvem volt. Ha valaki élt már át hasonlót, mint én az elmúlt hónapokban, tudhatja, hogy ez az apróságnak tűnő dolog valójában milyen sokat jelent.
